Hű, de messze van Petuski! – Stúdió "K"

Miért gyáva a magyar színház

… A fővárosban a csaknem nézhetetlen vígszínházi Vörös és fekete összehasonlíthatatlanul több kritikai reklámhoz jutott, mint az évad egyik legjobb előadása, a Hű, de messze van Petuski! a Stúdió „K”-ban. …

Élet és Irodalom – 2009. január. 16.

A mélyben

… A Moszkva-Petuski című Jerofejev-kisregény monologizáló Venyicskájának bezzeg nincs szüksége Luka-féle mesékre „az ígéret földjéről”, neki megvan a saját, személyes öncsalása, részint maga a konkrét hely, nevezett Petuski, ahol asszony és gyermek várja – és akihez mindig elindul, fölszáll a vonatra Moszkvában, a Kurszki pályaudvaron, de sohasem ér oda, valahogy mindig ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult –, részint a pia, melynek permanens fogyasztása lehetővé teszi, hogy ne kelljen kijózanodnia és a valóságra ébrednie ebből a végtelen illúzióba ringató , „transzcendens” állapotból. Itt ugyanarról a „mélyről” van szó, mint Gorkijnál, ugyanarról a Jerofejev esetében – tipikusan értelmiségi életcsődről, amelyben (mint erre többen rámutattak) spontán rendszerkritikus módon a globális életviszonyok tükröződnek.

Tamási Zoltán Hű, de messze van Petuski! címen saját adaptációjában és főszereplésével – egy Jerofejev-drámából vett részletet is beledolgozva – vitte színre a kisregényt a Stúdió „K”-ban. Ez a karcsú, arányos, gazdaságos előadás különleges élmény. Fizikai, lélektani és rituális színház egyszerre, de a jelzőket nyugodtan el lehet hagyni, marad egyszerűen az, hogy színház. Szituációdráma és költői metafora, amely teljes életet, teljes világnézetet sűrít egyetlen állapotba, vagy mondhatjuk így is: egyetlen kitágított pillanatba. Venyicska virtuális utazása közben – üvegsírból üvegsírba, amin italos palackok halmazát kell érteni – saját élethelyzeteinek mozzanatait delirálja két „angyal” (Homonnai Katalin és Kakasy Dóra) segítségével, akik valóságos és valóságfölötti epizódok különféle szerepeit játsszák el. Ez egy kifordított világ: a józan realitás látszik abszurdnak és a deviancia normálisnak. A színpadi valóság is megbillen, élettelen tárgyak lelket kapnak, egyszerű használati eszközök metamorfózisok sorozatán mennek át. Egy kocsmai ivópult – fa és fém – vasúti fülkévé, hálóhellyé, orvosi rendelővé, kábelfektetők munkahelyévé szerelhető, a rajta fölsorakozott üvegek nem törődve a föld vonzerejével, nem borulnak föl, oldalra döntve is délceg-merőleges pozícióban maradnak. A delíriumból kipillantva minden más képlékeny, csak a delírium okozója, az alkohol áll szilárdan a lábán.

Tamási attól a pillanattól, hogy kikászálódik a palacksír alól, mértéktartó fegyelemmel játssza el – nem a részegséget, hanem annak szublimált párlatát. „Fizikai” színjátszása egyetlen pillanatig sem naturális. Arcán a fél mosoly (amit más szerepeiben is látni vélünk olykor) most idvezülten angyali. Végtelen hosszan, végtelen óvatossággal, végtelen lassú mozdulatok kiporciózásával teszi meg az éjszakai „elvonás” utáni, másnapos kvázi-józanság első, mereven bizonytalan lépéseit. Fokozatosan oldódik, lazul, ahogy egyre több ital gurul le a torkán; jelentős folyadékmennyiséget konkrétan is megiszik, beleértve Venyicska szörnyűséges koktéljainak egyikét, már nem emlékszem, melyiket, a „kánaáni balzsamot” vagy a „Betlehem csillagát”, esetleg egy harmadikat, amit előttünk kever ki (brrrr!, nem tudom, miből). Egyre több üres butélia tölti be a teret, míg a végén a palackokból kirakott fali Kreml (az eredetit mindig látni akarta, de valahogy folyton a Kurszki pályaudvaron kötött ki) csengő lélekharangja temeti el a kiürült üveghalmaz alá.

Élet és Irodalom – 2009. január. 30.