Hű, de messze van Petuski! – Stúdió "K"

„Mi a legnagyszerűbb dolog a világon? Az emberiség felszabadításáért vívott harc. De van, ami még ennél is nagyszerűbb (jegyezzétek csak le): 1 dl zsiguli sör, 0,3 dl »Szadko, a gazdag vendég« nevű sampon, 0,7 dl korpásodás elleni hajszesz, 0,25 dl fékolaj, 0,08 dl »BF« ragasztó, 20 g rovarirtó.”

A Moszkva–Petuski, azóta, hogy 1970-ben két gépelt példányban útjára indult, majd szamizdatként tovább terjedt a világhírnév felé, valódi kultuszműnek számít, elsősorban hazájában, de számos fordítása nyomán vélhetőleg más nemzetek irodalmában is. Szerzője is kultikus jelenség: azután, hogy kirúgták az egyetemről – mivel nem volt hajlandó látogatni a honvédelmi tanszék óráit –, többnyire fizikai munkásként dolgozott, s a kemény ivás belső emigrációjába menekült. Gégerákban halt meg ötvenkét évesen, miután hazája még 1989-ben sem engedte külföldre, hogy gyógyíttathassa magát.

A főművének számító Moszkva – Petuski önéletrajzi elemekkel teleszőtt kisregény, amely sajátos ködfátylon keresztül tükröztet egy alulnézetből – az egyetlen hiteles nézőpontból – ábrázolt világot: az alkoholmámor szürreális képein át tekint az utolsó előtti szovjet évtized mikrovilágának szürrealitására. Frenetikus humorral, bárminemű önsajnálat nélkül. A mű csábító lehet a színpadi megformálásra: mind emberi tartalmai, mind egyéni ábrázolásmódja, szarkasztikus hangvétele magához vonzhatja a mindenkori átdolgozót, akinek kedvez a szöveg egyetlen nagymonológnak felfogható, narratív felépítése is. Ugyanakkor nyilvánvaló kihívást is jelent a színházi alkotók számára, hiszen az azonos időben zajló belső (lelki) és külső (vonattal megtett) utazás állomásait kell megmutatni, felidézve az elszabadult fantáziával megalkotott képeket és a realisztikus-szürrealisztikus történetfoszlányokat. (Magam egy berlini alternatív társulat, a Zan Pollo vendégjátékaként csaknem két évtizede láttam először színpadon a művet.)

A mostani előadást színpadra alkalmazóként, rendezőként, főszereplőként, díszlet- és jelmeztervezőként Tamási Zoltán jegyzi. A monodrámahelyzetet két mellékszereplő beléptetésével oldja: a regényben is felbukkanó (őr?) angyalok itt mindvégig színen vannak – Kakasy Dóra és Homonnai Katalin megformálásában –, egyrészt valódi dialógusszituációba helyezve a főszereplő magányos történetmesélését, másrészt pedig eljátszva az elbeszélésekben felbukkanó többi szereplőt is.

A játék a szobányi színpadnak is csak egy kis területén, alig pár négyzetméteren zajlik. Venyicska (Tamási Zoltán) életének szűkre szabott tere egy nyersfából készült, stelázsira emlékeztető faalkalmatosság és egy vodkás-, zsubrovkás-, boros- és még ki tudja, milyen üvegekből álló kupac között terül el. Csörömpölve megmozdul az üveghalom: előkászálódik alóla a főszereplő. Szelíden és józanul mesélni kezd, kicsit mintha maga is újra rácsodálkozna a szinte hihetetlen eseményekre, történésekre, amelyeket felidéz. Majd hamarosan elkezdődik a „vonatozás szédítő mámorban”, ahogyan az előadás alcíme is jelzi. A fapolcok és –padok folyamatos átváltozásban vannak; kocsmapultot, vonatkupét, emeletes ágyat formáznak. Amíg fogy az út Petuski felé – ahová Venyicska a színpadi változatban viszonylag szűkszavúan megemlegetett szeretőjéhez és szintén ott élő kisfiához utazik –, egyre fogy a kopott papundekli bőröndbe halmozott mérhetetlen mennyiségű alkohol is. Tamásinak a korábbiakban megismert színpadi személyisége, groteszk játékmódja, mosolytalan humora roppant szerencsés módon találkozik Venyicska alkoholban áztatott életszemléletével. A teljes kiszolgáltatottságot nem a részegség hangsúlyozásával, hanem az emberi esendőség sokféle helyzetének felmutatásával teszi érzékletessé. „Mindenem reszketett, az arcom, a ruhám, a lelkem, a gondolataim” – mondja Venyicska a regényben erről az állapotról.

Átdolgozásokon semmi esetre sem kérhetők számon az eredeti művek részletei, még kevésbé a recenzens saját vonzódásai. Hatásaiban azonban a színpadi mű magától értetődően összemérődik az írott alapanyaggal. A Stúdió „K” bemutatója, bár igyekszik megőrizni a kisregény meghatározó hangulatait, végeredményében mégsem tud hozzá foghatóan szorongatóvá, súlyossá válni. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az átdolgozás leginkább a párbeszédes, illetve az ilyen szituációba helyezhető részekre koncentrál, s kevesebb teret enged a kivételes elbeszélői habitusnak, a rendkívül szellemes önreflexív részleteknek. Árulkodó jelzés, hogy egy pszichiátriai jelenetben egy másik Jerofejev mű, a Katona József Színházban néhány éve látott Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei részletére ismerhetünk, amely azonban itt kifejezetten illusztratívan hat, miközben – az időgazdálkodás értelmében – a Moszkva–Petuskiból lehetségesen beemelhető mélyebb tartalmak helyét foglalja el. Jelentős réteg halványul el továbbá azáltal, hogy a társadalmi közeg borzalmas-nevetséges vonatkozásai is nagyrészt áldozatul esnek a feldolgozásnak. S ahol beszűrődnek, ott is jobbára a felszínen maradnak. Néhány kiragadott példa: a részeg főnök alkoholista brigádja, ahogy a színen látjuk, önmagában nem teremt különös helyzetet. Hogy valóban abszurdnak érezzük, meg kellene mutatkoznia, miként a regényben, hogy a munkahelyi semmittevés társadalmi méretű és elfogadottságú, és mindenki tudja jól: a jelentések a valósággal köszönő viszonyban sincsenek. (Az ötfős [!] brigád felajánlása: „a dicső centenárium tiszteletére elérjük, hogy minden hatodik munkatársunk egy felsőoktatási intézmény levelező tagozatán tanuljon”.) Önmagában az sem elég ütős például, hogy a potyautasok vodkában fizetnek a kalauznak, ha kimarad a csavar: már az érzi gaz árulónak magát, aki véletlenül vett jegyet. A mottóban idézett koktélkészítés is egydimenzióssá válik a kontextus szarkazmusa nélkül, különösen, ha a jelenetet itt is a megmutatás, az összetevőkkel való pepecselés uralja.

Venyicska a regényben „filozófiai esszében és memoárban” utazott, „meg prózakölteményekben, akárcsak Ivan Turgenyev”, majd megállapította: „most detektívregény kezdődik”, és viaskodni kezdett az utastársaiból átlényegített képzeletbeli alakokkal – találkozott többek között dekabrista felkelőkkel, az ördöggel, a Vera Muhina-szobor megelevenedett figuráival és az életére törő gengszterekkel. A színpadon mindennek összehasonlíthatatlanul fakóbb kivonatát kapjuk. A befejezés azonban – akárcsak a játék kezdete és a rákövetkező jelenetek – ismét nagyon jerofejevi, holott teljesen önálló színpadi ötleten alapul.

A Stúdió „K”-ban Venyicska nem jut el Petuskiba, az utazás végén ismét Moszkvában találja magát. S – helyi illetőségűként bár, mégis először életében – a Kremlt is megpillantani véli: a színpad hátsó falán egy polcon csilingelve megmozdulnak a több sorba rakott üvegek, megannyi csillogó tetejű toronnyal ékes építményként. Reszket a kép – és igen, most egy pillanatra a lélek is.

Criticai Lapok – 2009. február