Jordi Galceran: Dakota
Neptunbrigád

Az 1955-ben írt, Magyarországon korábban nem játszott dráma műfaji megjelölése a szerző anyanyelvén, spanyolul szerepel a Neptunbrigád szórólapján: comico tragico. Ez így kicsit modoros, és az előadás sem utal rá, miért kellene megtanulnunk a nyelvünkben gyökeret vert, ógörögből átvett elnevezés – tragikomédia – helyett ennek a spanyol megfelelőjét, de mivel amit látunk, az jó és egyáltalán nem modoros, üsse kő, legyen comico tragico.

A történet egy mai viszonyokra továbbgondolt Othello-átirat: egy szakmájában sikeres, harmincas férfi (szájsebész) ok nélkül féltékeny lesz szépséges, fiatal feleségére, majd oly sikerrel fejleszti kezdeti gyanakvását tébolyult rögeszmévé, hogy előbb sikerül önmagát őrületbe kergetnie, majd azt is eléri, hogy felesége tényleg elhagyja egy másik férfiért. Ez így nagyon egyszerű, banális történetnek látszik, nem sokat tesz hozzá Shakespeare-hez, csakhogy Galceran erre a történetvázra olykor vérfagyasztóan tragikomikus jelenethalmazt épít. Mindenekelőtt a férj, Hipólito, Huszár Zsolt – egy napon rádöbben, hogy amit álmodik, az előbb-utóbb be is következik. Komédiának indul az előadás: egy abszurdba hajlóan komikus közúti ellenőrzés tanúi vagyunk, ám a remek humorral megírt jelenet végén a rendőr minden átmenet nélkül lelövi hősünket. Arcunkra fagy a mosoly, mire kiderül, hogy mindez csak álom volt, csakúgy, mint a jelenetnek az a része, amelyben a férfi azt látja, hogy születendő kisfiuk meghal közvetlenül a szülés után; ám ez utóbbi részletet tapintatból már nem meséli el terhes feleségének, Laurának (Kakasy Dóra). Csakhogy a gyerek majd tényleg meghal, s innen kezdve nincs visszaút: a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő Hipólito újabb és újabb álomképeket lát, amelyek fokozatosan beépülnek életébe, s lassan mintegy önmagukat beteljesítő jóslatként működnek. Szentül hiszi, hogy az agresszív veterán katona (Lui, a korábbi álomban Rendőr, később Ápoló, Ficzere Béla) által beígért mészárlás meg fog történni, amiként abban is biztos, hogy az álmában feleségével enyelgő férfi azonos azzal a protézisügynökkel (Guillermo, Géczi Zoltán), aki portékájával házalva rendelőjébe is bekopog. Hipólito-Othello önpusztító logikával felépített, s a legjobb szofista gondolkodókat megszégyenítő retorikai trükkökkel kidolgozott, ellenállhatatlanul komikus párbeszédek során „meggyőzi” előbb Guillermót, majd egy újabb összecsapásban feleségét is, hogy ők már régóta egymás szeretői. A végkifejlet egyértelműen tragédiává oldja a komédiai jelenetekben gazdag előadást: Hipólito az elmegyógyintézet lakójaként tudja meg, hogy Laura elhagyta. Most már örökre egyedül maradt, s miután az aznapi újságból azt is megtudja, hogy az előre megálmodott mészárlásra előző nap sor került, örök, bár immár érdektelenné vált, feloldhatatlan kérdésként marad a levegőben, vajon a felesége hűtlenségére vonatkozó álom-információk igazak voltak-e, vagy sem.

Baksa Imre rendezésének legfőbb érdeme, hogy folyamatos feszültséget képes teremteni az álom és a valóság képeinek egy térbe emelésével. A díszlet (Huszár Andrea) egyszerűségében is gazdag jelentésű: szobabelső és kert, utcarészlet és elmegyógyintézet itt elválaszthatatlanul egymásba folyó képekként jelennek meg. Ugyanez mondható el a színészi alakításokról is: Huszár Zsolt jól láthatóan élvezi a játékot, s virtuóz magabiztossággal hozza mind az ostoba, othellói féltékenységet, mind a pengeéles logikával önmagát az őrületig juttató, de a környezeténél a valóságot talán sokkal élesebben látó, s ezért eleve vesztésre ítélt prófétát. Kakasy Dóra érzékeny-érzéki szépasszony, férjét őszinte szerelemmel szerető Laura-Desdemona, aki a végsőkig küzd házassága, illetve férje józan eszének megmentéséért. Ugyanakkor nagyon tudatosan titokzatos nő is tud lenni: egy-egy mozdulatával, pillantásával mégiscsak érzékelteti, hogy férje talán nem egészen alaptalanul féltékeny. Géczi Zoltán remekel mint blazírt arcú protézisügynök, aki tényleg nem ért az egész őrületből semmit, de azért alakításában ő is felderengeni hagyja annak az értelmezésnek a lehetőségét, hogy ő és Laura…, talán…, mégiscsak, ki tudja… Ficzere Béla játékában elsősorban a komikus elemek dominálnak. Ez talán a legveszélyesebb terep, hiszen könnyen engedni lehetne a pillanat csábításának, s nagyon komikusra venni akár az álombéli rendőr, akár a veterán katona, akár a valóságos ápoló figuráját. Ficzere egyszer sem esik e csapdába, ennek köszönhetően igazi tragikomédiává válnak jelenetei.

Egy fájdalmasan rossz pontja van az előadásnak: a szöveg. Időnként kifejezetten suta, magyartalan, rosszul mondható mondatok hangzanak el, a pergőnek induló párbeszédek hirtelen stílust váltanak, időnként még az is látszik, hogy a színésznek küzdenie kell a megértésért-megértetésért.

A Neptunbrigád társulatának (vagy inkább: „társulat”-nak!) nincsen színháza, nincsen igazgatója, titkársága, egyáltalán semmije sincsen. Csak színházat – magas színvonalon – csinálni akaró, a munkájukat komolyan vevő emberek vannak. Akik nincsenek benne a jelen struktúrájában, s ezért természetesen (?) teljesen bizonytalan nemhogy a távoli jövőjük, de a holnapjuk is. Játszanak, ahol befogadják őket, illetve ahová be tudják magukat fogadtatni. Minden nehézség ellenére nekik van igazuk. A Dakota nem hibátlan, de jó előadás.

Criticai Lapok – 2007. április