John Osborne: Dühöngő ifjúság
 

Többször szóvátettem, hogy John Osborne Nézz vissza haraggal (Look back in anger) címu színművét csak a magyar címhamisító lobbi rögzítette a szerencsétlen Dühöngő ifjúság címen. A szándékos félreértés nyilván az angry young men kifejezésből származik.

E néven illették utólag azokat a fiatal angol ("mérges") drámaírókat – Osborne-t, Weskert, Pintert, Delaney-t, Sillitoe-t és másokat – akik az ötvenes években egymástól merőben eltérő módon, de nagyjából hasonló fílinggel szidták a rendszert. Finomabban: haragudtak a társadalomra. Dühösek voltak, de nem dühöngtek. Jimmy Porter, Osborne drámájának központi alakja sem dühöng. Még ha odavágja is a porcelántányért, és meglehetősen durván bánik is a feleségével, Alisonnal. Porter a szerző társadalmi elégedetlenségét közvetíti, mely – akárcsak kollégáinál – egy akkor Angliában merőben új és szokatlan színházi nézőpontból eredt. Az alulnézetből. A mondott írók a szalonból kiköltöztek a konyhába. Darabjaikban a polgári felső és középosztály privilegizált helyét elfoglalta a munkásosztály. Szerelmi társalgás helyett osztályharcról folyt bennük a szó. Parfőm helyett alantas életszag áradt belőlük, ezért is nevezték összefoglalóan kitchen sink (konyhai mosogató) drámának. A finnyás ezoterikusoknak nem tetszettek a társadalmi lázadók. Bulvárszerzők, egy baloldali konformizmus képviselői, mondta róluk Ionesco méla undorral.
 

Nem tagadható, hogy Osborne-ék társadalomkritikája megkopott. Egy tíz évvel ezelőtti fölújítás alkalmából még kétesélyesnek véltem a darabban ábrázolt családi osztályharc érvényességét, ma már hajlok arra, hogy a proletár értelmiségi antiklerikalizmusa és antikapitalizmusa, megvető undora az Alison apja képviselte konzervatív angol kispolgáriság iránt nem túl sokat mond. Legalábbis ma, Magyarországon. Persze ha Portert Pakulárnak hívnák, cigány diplomás volna, és hányna a keresztény, fehér, úri nacionalizmustól... de az már egy másik darab lenne. És ha lenne, se mutatnák be. Így marad az a lehetőség, hogy az előadás a külső társadalmi viszonyok helyett a belső emberi kapcsolatokra koncentráljon, amelyek kevesebbet változnak, mint a világ. Egy elsőgenerációs antikonform értelmiségi, igazodást rühellő krakéler, továbbá öntudatos macsó, aki szégyelli az őszinte érzelmeit, egyszóval szörnyen szeretetreméltó alak, akivel lehetetlen együtt élni – körülbelül ennyi hozható ki ma a figurából, egyszersmind a darabból. Kaszás Gergő a Thália Stúdió előadásában kihozza. Sihederes, impulzív fickót játszik, aki föltehetően az oroszlán jegyében született, kreatív energiáinak elfojtását korlátozott térben kifejtett fizikalitással kompenzálja, tör-zúz, bútorokat borogat, asztalra ugrik, beleül a levesestálba, és meggondolatlan atrocitásnak teszi ki kedvesét. (Igazából a távolban haldokló néni iránt mutat ki érzelmet.) Elementáris partnere a Cliffet játszó Schneider Zoltán, aki minden ökörködésben benne van, sőt az altesti hangok utánzásában ő viszi a prímet; mindazonáltal szelídebb, alkalmazkodóbb fiú a barátjánál. Csík György rendkívül ügyes díszletet tervezett, a bútorokkal zsúfolt szoba valóságos és emelt tér, nemcsak mert egy létrával megközelíthető, nászágynak használt galéria magasodik fölé (az üveges tető alatt), hanem mert virtuálisan képbe hozza az összes lakóhelyiséget, és jó játékhelyeket, olvasót, vasalót, ebédlőt, egy fölborított kanapén alkalmi intim kucorgót alakít ki. Ez már a rendező erénye. Almási Éva nem a petyhüdt színház örökségével traktál az egykori Madáchból, hanem tele van kiszámíthatatlan, vad, drasztikus energiával. Alison szerepében Balázsovits Edit sokat fejlődött, von Haus aus hozza a jó házból való úrilányt, nagy szemekkel tud némán szenvedni, a megszólalásai azonban árnyalatlanok, nélkülözik a dinamikát. Viszonya Kaszás Jimmyjéhez szexmentes, inkább pubertásosnak mondható, ahogy arcukra szorított tenyérrel, csücsörítve mackó-mókust játszanak. Átlagos női rejtély – Osborne nem vacakol az indoklással – hogyan foglalja el átmenetileg Alison helyét Jimmy mellett a bigott Helena; Siménfalvy Ágota neme sajátjának tekinti, és megoldja. A tory Redfern ezredes szerepét jó érzékkel redukálták; Koncz Gábor feladata a lányát kikísérni a színről, amit kétségkívül teljesít.

A Thália előadásához Nádasdy Ádám készített új, magas színvonalú fordítást (elnézést, ha a minőséget az ő szintjén dicsérni sértésnek számít), amely optimálisan közelíti a szöveget a mai beszédhelyzethez. A Fantom Csoport és a Tatabányai Jászai Mari Színház közös produkciója viszont, amelyet a Merlinben játszanak Dühöngő címmel, úgy, ahogy van, eldobta a textust. Sediánszky Nóra új darabot írt, Osborne után szabadon, ami logikus folyomány, ha azt vesszük, hogy az eredetiben minden elavult, ami társadalmilag és nyelvileg korfüggő. Négy szereplő maradt (az apafigura fölösleges, tehát ugrott), a nevük is más (Carmen, Zbigniew jut eszembe hirtelen), amitől a helyszín akár Lengyelország is lehetne (Krakkót emlegetik), de nem az, legföljebb úgy, mint Jarrynál, játszódik Lengyelországban, azaz bárhol. Négy fiatal van itt is, a házaspár között karmos szerelem, titkolt terhesség, mint Osborne-nál, a másik fiú (itt inkább ő az értelmiségi) ugyanúgy több-mint-haverság érzelmet érez a feleség iránt, de a másik lány nem cserepartner, mind a négyen mindvégig úgy maradnak, és elmennek a szürreáliák felé. A beszédhelyzet nincs behatárolva, a szereplők "nyomják a szöveget" a futballtól Nietzschéig, tipikusan magyar toposzoktól az orosz-finn háborúig, a kiúttalan dumák jellemző módján. Az alulnézetet tekintve ez ma hitelesebben osborne-i dráma, mint az eredeti, mivel naprakész pontossággal adja egy (értelmiségi) szubkultúra látleletét, a körön kívüliek (és a konform érvényesülés körébe bekerülni nem akarók) amorf undorát a világtól. Nagyon ritka, nagyon őszinte és nagyon jogos hang ez a mai magyar drámában (és színházban), még akkor is, ha Sediánszky többet tud megoldani belőle az elvont "életérzés" szintjén, mint szereplőinek karakterében.

Menszátor Héresz Attila rendezésében Jimmy Porter-i indulat, szarkazmus és iránytalan lázadás dühöng. Az őszi avarral felszórt padlón elhelyezett lakberendezési tárgyak (a nejlonfüggöny mögötti vécével, és egy káddal, amely nem oldalt áll, mint a Thália "szobájában", hanem a centrumban) lakásnak is nevezhető "dühöngőt" imitálnak; Izsák Lili a díszlettel és a köznapi viseletből lassan "oratorikus" feketébe váltó ruhákkal a szürreális szertartásjáték terepét készíti elő. Menszátor fokozatosan halad a kaján és önkínzó abszurd felé: a terhesség közhelye például egy rituális vacsorán a levesestányérba ültetett kaucsukbabával "lepleződik le". Parti Nóra és Huszár Zsolt nem mackó-nyuszi, inkább vadmacska páros; összekapaszkodó, nyers állatisággal és a mögötte fölsejlő gyermeki idealizmussal tépik egymást. Dióssi Gábor remek az ördögien (ön)ironikus – irodalmi vacakkal elért sikerét (ön)undorral kommentáló – alternatívintellektus szerepében. Kakasy Dóra egy obskúrus nőszemélyt játszik. Sok erős szándék és kiforratlan megoldás van az előadásban; többet ér, mint a glancos-francos magyar színház zöme.

(Osborne: Dühöngő ifjúság - Thália Színház; Dühöngő - a Fantom Csoport és a Tatabányai Jászai Mari Színház előadása - Merlin)

Élet és Irodalom – 2003. november 14.