Osborne: Dühöngő ifjúság – Thália Színház Új Stúdió
Fantom Csoport – tatabányai Jászai Mari Színház

Amikor a Thália Színház Új Stúdiójában elfoglaljuk a helyünket a nézőtéren, Jimmy, Cliff és Alison már szokásos, elviselhetetlenül unalmas vasárnapjaik egyikét élik. (A szerzői leírás szerint közép-angliai nagyváros egy múlt századi házának legfölső emeleti manzárdszobájában vagyunk.)

Szedett-vedett, innen-onnan összehordott bútorokkal telezsúfolt szoba. Jimmy és Cliff újságot olvas, Alison a darab emblematikus vasalódeszkája fölé görnyed. A vasalódeszka ezúttal az ágyként funkcionáló galériára vezető létra egyik fokát és egy szék támláját köti össze. A vasaló koccanásának monoton zaja teszi még elviselhetetlenebbé a vasárnap nyomasztó egyhangúságát. Kukucskáló színház a javából: nem vendégségbe érkeztünk hozzájuk, bepillantást nyerünk életük legintimebb részleteibe is, ők viszont nem vesznek rólunk tudomást.
 

Atmoszferikus a kezdő szituáció. Maga a darab is határozottan az. Osborne drámája az 1956-os londoni, az English Stage Company Royal Court Theatre-beli bemutatója óta botránykő az angol drámairodalomban: lehet szeretni, lehet fanyalogni felette, de mindenképpen számolni kell vele. A Dühöngő ifjúság dramaturgiai értelemben remekmű, tökéletes a belső ritmusa.

A dráma főalakja, Jimmy Porter lázadó figura. Lázadása kétszínű. Van egyfelől egy pszichológiai síkja: lázad önmaga ellen, mert semmire sem vitte, mert nincs módjában önkiteljesítő, szellemi kvalitásainak megfelelő tevékenységet folytatni. Egyetemre járt, amit nem végzett el, és most van egy cukorkás standja, ahol cukorkát árul. Pénze nincs, egy lepusztult lakásban él feleségével. Lázadása tehát egyrészt önpusztítás, önbüntetés tehetetlensége és az életben való boldogulás képességének hiánya miatt. De kifelé is büntet, azokat természetesen, akik tűrik ezt, és akiket szeret. Kisebbrendűségi komplexusát próbálja meg kompenzálni.

Kaszás Gergő Jimmy Portere a tehetetlenségbe van bebetonozva. Agresszivitása azok ellen irányul, akik igazán közel állnak hozzá. Bénultan próbálja meg elérni, hogy hozzátartozói pontosan ugyanazt érezzék, amit ő, hogy így teremtsen valamiféle közösséget velük: a megértés és szenvedés közösségét. Csakhogy mindez hiábavaló, mert az őt körülvevő emberek nem éreznek hasonló intenzitással. Terméketlen dühe tehát hiába irányul a külvilág, az őt körülvevő társadalom és emberek felé, nyomában csak pusztulás marad: beteg kapcsolatok, egészségtelen életvezetés. Kaszás Gergő Jimmyjét érzelmeinek intenzitása teszi különbbé másoknál.

Jimmy külső lázadása az ötvenes évek első felének angol társadalma ellen irányul, ahol nincsenek nagy dolgok, amelyekért síkra lehetne szállni, ahol a lázadás értelmetlen és nevetséges.

Jimmy olyan hőfokon ég, amelyen nem lehet elviselni a tespedtséget, ráadásul tökéletesen egyedül van törekvéseivel. A környezetében élő két legfontosabb ember nem kínlódik úgy, mint ő, az ő szavajárásával élve: hiányzik belőlük a lelkesedés; nem tudnak vele sorsközösséget vállalni, bár értik és szeretik őt.

Balázsovits Edit akaratgyenge, enervált, megfáradt Alison. Jelentéktelen, jellegtelen, tizenkettő egy tucat lány. Nem tudni, miért van Jimmynek szüksége rá. Azt még elhiszem Balázsovits Editnek, hogy nyugalmat, legalább ideiglenes nyugalmat akar, és ki akar törni életükből, de azt már nem vagyok képes elhinni, hogy visszajön, mert annyira szereti és érti a fiút, és mert nem akar „közönyös”, nem akar „szent” lenni, inkább „reménytelen eset”, „romlott és mihaszna”. Együtt Jimmyvel. A döntés hiteltelen, az alakításban megalapozatlan, előkészítetlen. Balázsovits Edit nem képes megmutatni a lány kezdeti és végső pszichikai és fizikai állapota közötti hanyatlást. Alisonnak kölcsönzött passzivitása mögött nincs valami önpusztító, a teljes összeomlás felé vivő erő és kétségbeesés, amitől élete a Jimmyével azonos pályán haladhatna, méghozzá lefelé. Stagnáló pszichikai állapotot mutat meg, amely még csak nem is feltétlenül a lehető legrosszabb stádiuma Alison élete általunk ismert periódusának. Így aztán, sajnos, a Kaszás Gergő által felütött labdákat sem üti vissza. Pedig az Alisont alakító színésznő – mennyiségileg és arányaiban kevés szövege ellenére is – az előadás tengelye lenne.

Lehet, hogy szükség van új fordításra, lefújni az idő porát.

A Thália színházi előadáshoz Nádasdy Ádám készített új fordítást. A szöveg közelít a mai beszélt nyelvhez, ami jó, de veszít humorából. (Bár megeshet, hogy mégiscsak inkább Almási Éva rendezésének sajátja, hogy a poénok csattanóit nemigen veszi a közönség, a gegek pedig elsikkadnak.) Amikor Alison közli Jimmyvel, hogy meghívta magukhoz Helenát, akit Jimmy gyűlöl, Ottlik fordításában Jimmy válasza: „Mondtad neki, hogy hozza magával a páncélruháját? Mert szüksége lesz rá!”; Nádasdynál: „Bőröndöt hozzon, szükség lesz rá!” (Osborne az angol eredetiben az „armour” szót használja, ami szó szerint páncélt jelent.)

Siménfalvy Ágota Helenája jól kidolgozott alakítás. Képmutató divatbaba, aki egy ponton Dior-kosztümjével együtt leveti az álságát, s valódi érzelmek lépnek annak helyébe. Elegáns, sznob, arisztokratikus eleinte, egyszerűbb, emberibb később. Kaszás Gergő, Balázsovits Edit, Siménfalvy Ágota hármasához jön még Schneider Zoltán csetlő-botló, kedves-mackós, szeretnivaló Cliffje.

Almási Éva nyilvánvalóan azért állította színpadra a darabot, mert aktuálisnak érezte mondandóját, ám a formán, a kifejezésmódján nem változtatott semmit. Csík György jelmezei és díszlete inkább a dráma keletkezésének korát idézik, a színészek kifejezési eszközei, az általuk ábrázolt karakterek magatartása és törekvései úgy hatnak, mintha egy poros filmszalagot néznénk, amelyet már évek óta nem vett elő senki, de most valamilyen okból valaki mégiscsak befűzte.

A Merlin Színház Kamaratermében a Fantom Csoport és a tatabányai Jászai Mari Színház közös előadása a Dühöngő címet viseli, ami tökéletesen adekvát az előadás szelleméhez, ha figyelembe vesszük, hogy Osborne darabjának szövege csak nyomokban ismerhető fel benne, és nem ragaszkodnak az alkotók a dráma cselekményének fő vonalához sem.

Mindkét előadás kapcsán felmerül a kérdés: vajon mennyire élő Osborne drámája? Csak nyelvileg avítt, vagy alaptételei is túlhaladottak? Egy új fordítással – ahogy a Thália Színházban teszik – áthidalható az elavultság problémája, vagy teljesen új szövegre és új megközelítésre van szükség – mint a Merlin Színházban? Vajon Osborne drámájának karakterei is lomtárba valók, s csak az attitűd és tehetetlenség, ami ugyanaz maradt? (Osborne darabjának alaptétele, hogy Jimmy lázadása idejétmúlt. Ettől van, hogy heveskedése olykor semmitmondó, már-már nevetséges és szánalmas.)

Menszátor Héresz Attila rendezése radikális választ ad erre. Abból indul ki, hogy alapvetően nincs olyan eszme, amiért, vagy ami ellen lázadni lehetne. Nem létezik többé az a meggyőződés sem, hogy a lázadás már önmagában is egy eszme, amely ez esetben mint posztulátum létezik. A lázadás ezért nem lehet az önmeghatározás eszköze, értelmetlenné és céltalanná válik, így az attitűd sokkalta nevetségesebbé tesz, mint Osborne-nál.

Sediánszky Nóra író-dramaturg csak néhány kikerülhetetlenül fontos mondatot tartott meg az eredeti Osborne műből, és a jelenetek javarészét is átírta. A villamoson hallott brutális és durva nyelv köszön vissza, teletűzdelve olyan utalásokkal – mint például a valóság show-kban használt kiszavazás kifejezés, vagy a békítő show-k említése – amelyek csak itt és most, kizárólag a mi számunkra érthetőek.

Huszár Zsolt kemény, folyton vodkát vedelő, delíriumban tomboló, farmeres, bőrkabátos alakot játszik, akit Misának hívnak, lévén, hogy orosz. Ő lenne Jimmy megfelelője.

Carmen (előző nevén Alison), miután elvetél – amikor megtudja, hogy várandós, Szilkát (Helenát) kéri, segítsen megölni a benne fejlődő életet – tányérban, levessel tálalja fel a játékbabával helyettesített gyermeket. Itt kőkemény a játszma: nem szülhetett Misának gyermeket, ezt bosszulja meg. Parti Nóra nem passzív elszenvedője Misa kitöréseinek, illetve nem akaratlanul is fájdalmat okozó, hanem maga is „aktívan” részt vállal a férfi kínzásában.

Amikor – mintha zárt tárgyaláson lennénk – mind a négyen felsorolhatják a többiekkel kapcsolatos kifogásaikat, Szpignyev (Osborne-nál Cliff) elmondja, hogy szerelmes Misa feleségébe. Szilka (Helena) szintén. Misa viszont, amikor őt kérdezik, nem tud mit mondani a feleségének, és ez fordítva is így van. Itt már nincs miről beszélni.

Dióssi Gábor Szpignyevje Lengyelországból jött. (Ebben az előadásban egyébként senki sem angol, vagy a tökéletesen egyértelmű utalások kedvéért magyar, hanem mind más országból jöttek, mindazonáltal magyar vonatkozású utalások szép számmal akadnak: Margitszigeti ásványvízzel locsolják egymást, József Attila-sorok hangzanak el és így tovább.)

Dióssi Gábor egy állandó alkotói válságban szenvedő írót formál. Az előadás kezdetén vécépapírba csomagolja Carmen születésnapi ajándékát, egy kaleidoszkópot. Bélrendszeri problémái vannak: folyton a toalettre jár, a fellógatott vécépapír tekercsről csavar le látványosan nagyobb mennyiségeket. Írásművei egy részét is arra írja. Alakja, válsága némileg igazolja Misának az egész reménytelensége, értelmetlensége miatti kétségbeesését. Kakasy Dóra Szilkája német származású. Mint az elég hamar kiderül: leszbikus, Carmenbe szerelmes. Érdekli az ezoterika és a feng shui megszállottja. Neurotikus, mint Sylvia Plath. Aprólékosan kidolgozott gesztusokkal mutatja meg, hányféle oldalról szorítja őt a kétségbeesés, hányféleképpen, milyen sok irányban kilátástalan az élete.

Kocsmai pult, gumiabroncsokból épített asztal, a szobában elhelyezett fürdőkád és a színpadra szórt falevelek alkotják a színpadképet, a kintet és bentet egyszerre, vacogtató ridegséggel, rendezetlenséggel.

Ha Osborne-nál még volt is valami emberi méltóság Jimmy Porter világgal szemben vívott harcában, ebben az előadásban már nyoma sincs ennek.

Criticai Lapok – 2003. december