Hű, de messze van Petuski! – Stúdió "K"

Csernobilra valószínűleg csaknem mindenki emlékszik még ma is, majd negyedszázad múltán. A „száraztörvény”, a szovjet alkoholtilalom időszakára valószínűleg sokkal kevesebben, a fiatalabb korosztályok bizonyára nem is hallottak róla.

Pedig a közvetlen gazdasági kára is lehetett legalább akkora, ha összeszámoljuk az elmaradt bevételeket meg a déli tagköztársaságokban kiirtott szőlőkultúrák értékét. De az igazi veszteség nem az volt, hanem az, amit magának a szocializmus megújítását, a peresztrojkát (átépítés) és glasznosztyot (nyilvánosság) hirdető pártfőtitkárnak, Gorbacsovnak, és vele a szocialista rendszer megreformálásának ártott. Ha semmi mástól nem, ettől egészen biztosan összeomlott volna minden változtatási kísérlet. Végső és groteszk paródiája volt ez a központilag irányított tervgazdaság működésképtelensége miatt hetven éven át módszeresen folytatott bűnbakkeresésnek. És a történelem nem kevésbé groteszk fintora, hogy Venedikt Jerofejev 1969-ben elkészült alkoholgőzös társadalombírálata, mely először Jeruzsálemben, 1973-ban jelent meg, és a Szovjetunióban szamizdatban terjedt, nyíltan éppen ebben az időszakban, a nyolcvanas évek végén, mégpedig a Trezvoszty i kultura (Józanság és kultúra) című folyóiratban látott nyomdafestéket.

A kisregénynek, akárcsak Jerofejev Walpurgis-éj című drámájának, a társadalomból való kizáródás, illetve kivonulás az alaptémája. Ennek eszköze az alkohol. Maga a mámor is, amely elfedi az elviselhetetlen valóságot, meg az is, hogy a folytonos alkoholizálással járó sajátos lélekállapot nemcsak feledést, de megvilágosodást is nyújt. Többsíkú társadalomkritika rejtőzik tehát a módszeres, elvszerű ivásban éppúgy, mint írói ábrázolásában. A menekülés, a kivonulás, illetve ahogy akkoriban hivatalos szóhasználattal mondták, a disszidálás eleve a szocializmust, a kommunizmust építő társadalomban élés lehetetlenségét sugallta. Tagadását mindannak, amit a hivatalos ideológia terjesztett. Leleplezését annak, hogy a hajdani üdvtan, a forradalmi eszmerendszer nem egyéb, mint a hatalmi manipulációt szolgáló hazugsághalmaz. Az alkoholista, aki nemcsak kivonul, de akit ki is taszít az egészségesnek hazudott társadalom, valóságban is leszáll az élet mélyebb rétegeibe, szörnyű tapasztalatokat szerezve, és az alkohol fényénél mélyebbre is lát, átlátja a felszín álságosságát. Szisztematikus önpusztítása így végső soron részint áldozattá, a világ bűneiért bűnhődővé, részint szent együgyűvé, dosztojevszkiji félkegyelművé teszi. És a szellemi-lelki fölemelkedés, az elszakadás az anyagi lét mocskától természetesen megbocsátóvá, bölccsé is avatja, így elutasítása, szigorú ítélete gyöngéd iróniával telik meg.

Tamási Zoltán előadása a Stúdió „K”-ban, ezt a lelki lényeget ragadta meg, mégpedig színházi módon, játékká alakítva. Nagy üveghalom alól kászálódik ki a játék elején, és az üvegek éppúgy vele tartanak, mint a két sötétruhás angyal, Homonnai Katalin és Kakasy Dóra, akik óvják, figyelmeztetik, segítik, kötekednek vele, illetve megjelenítik mindazokat a nőket, akikkel útján találkozik. Az üvegek végig vele tartanak, s ha fölfordul vele a világ, a kocsmapultokkal együtt mozognak, varázslatosan-viccesen fittyet hányva a gravitációnak is. A színpadkép lényege egy ötletes szerkezet (bizonyára ugyancsak az átíró-rendező-játszó Tamási Zoltán leleménye), amely praktikusan alakítható a játék, illetve a megjelenítendő helyszínek igényei szerint; kocsmai italos polcként, vasúti ülésként éppúgy szolgálhat, mint az angyalok magaslati helyeként, ahonnan intelmeiket osztják.

Az est hőse Venyicska (azaz maga az író) végigjárja a többszöri lerészegedés, az időnkénti és átmeneti kijózanodás végzetes útját éppúgy, mint a kettős bolyongásét a Moszkva–Petuski vonalon, illetve a Kreml körül, miközben célt nem ér. Végigéli a jámbor apa és szerető szenvedéstörténetét, aki képtelen eljutni szeretteihez. Az állandó iváskényszer metafizikai, abszurd erőként akadályozza, téríti el, fordítja vissza. Fizikai és lelki útjain triviális humor és emelkedett szellemesség együtt kíséri. Tamási Zoltán játéka, mimikája, nem utolsósorban kicsit kántáló hanghordozása mindig egyesíti a részegség komikumát és naturális ocsmányságát a folytonos belső ragyogással, az idiotizmus és megvilágosodottság fényével. Nem sugallja külső jegyekkel, közvetlenül beszélő gesztusokkal sem a kisregény elemzőitől sokat emlegetett istenkeresést, pravoszláv vallásosságot, sem a krisztusi párhuzamokat. Alapjában véve egy szenvedő embert, egy lecsúszott, kitaszított értelmiségit, egy különféle rabságaiból, az élet totális abszurditásából menekülni képtelen, megtört jellemet ábrázol. Ezt azonban végig átitatja magasabb rendű szellemességgel és szellemiséggel – ami talán több is, mint bármilyen vallás vagy filozófia. Színházban legalábbis mindenképpen.

Criticai Lapok – 2009. február